Félve érkeztem Ácsra péntek este, mert tudtam, hogy akármennyire is kedvelem a pályát, nem lesz egyszerű gyorsan motorozni rajta.
Ismét akadtak gondok az anyagi háttérrel, a motorom későn állt össze, majdnem 3 hónap kihagyás után, csak a versenynap előtti reggelen tudtam motorra ülni. Addig leginkább boxoltam, bringáztam, vagy ha úgy adódott úsztam egyet.

Nagyon nehezen indult számomra a nap, minél inkább le akartam venni a terhelést a vállamról, annál rosszabb lett. A csuklóm és az alkarom bedurrant, a szabadedzés és az időmérő felét a szerelődepóban töltöttem.
Ennek ellenére hatalmas löketet adott, hogy így is 2. volt az időm a qualifikáción.

Az első futamot nem tudnám máshogy jellemezni, minthogy az idei legrosszabb. A rajtnál jól kiugrottam, de összezártak előttem, így nagyon hátul jöttem el, ráadásul az első körben egy senior versenyző oldalról belémcsattant egy kanyarban (persze jobbról, mert miért ne a vállam fogja fel az ütést...).
Innen a legnagyobb gondom az volt, hogy elhajlította a fékem, amit az egész futam alatt elért a csizmám. Egy mély homokos pályán nem túl jó úgy motorozni, hogy helyenként befog a fék. Mindvégig harmadik voltam, ez a leintésnél sem változott.

A második menet szerencsére(?) nem volt ilyen izgalmas, stabilan motoroztam a harmadik helyen, így az összetettben is dobogóra állhattam.

Felemás érzésekkel jöttem haza Ácsról. Egyrészt a verseny előtti nap lehetetlennek tartottam, hogy egy vassal a vállamban, ezen a pályán, ilyen helyezést érhetek el.
Másrészt viszont 6 teljes évet húztam le olyan sérülés nélkül, ami miatt futamot kellett volna kihagynom. Nem kell ragozni, teljesen padlóra vágott a történet.

Viszont nem fogom feladni!
Az elmúlt néhány évben több olyan versenyzővel kerültem jó kapcsolatba, akik kitartanak, és minden bukás után visszaülnek. Ez mozgat engem is előre, és remélem mihamarabb újra a toppon leszek.